40

Állami ügy

Amikor Mazarin belépett dolgozószobájába, La Fère grófot találta ott, amint a bíborosra várakozván, csodálattal eltelve nézegetett egy remek Raffaello-képet, amely az aranyedények­kel megrakott pohárszék felett függött.

Őeminenciája halk és könnyed léptekkel jött, csendesen, mint az árnyék, mintha meg akarta volna lesni a gróf arckifejezését, ahogy tenni szokta, mert azt állította, hogy csak meg kell néznie annak az arcát, akit fogad, és tudja, mi lesz a tárgyalás eredménye.

Ezúttal azonban csalódott várakozásában. Athos arcáról nem tudott leolvasni semmit, pedig megszokta, hogy mindenki arcán ezt lássa tükröződni.

Athos öltözéke fekete volt, és egyszerű ezüsthímzés díszítette. A Szentlélek-rendet, a Térd­szalag-rendet és az Aranygyapjas rendjelet viselte, három olyan nagy jelentőségű rendjelet, hogy csak egy király vagy egy színész viselhette őket együtt.

Mazarin sokáig kutatott kissé hiányos emlékezetében, hogy megtalálja azt a nevet, amely ehhez a fagyos archoz tartozik, de hiába.

- Tudtam, hogy Angliából küldenek majd üzenetet - mondotta végre.

Aztán leült és elküldte Bernouint, és Brienne-t is, aki már készült, hogy mint titkár, a tollat forgassa.

- Úgy van, kegyelmes uram, őfelségétől, Anglia királyától jövök.

- Angol létére tisztán beszél franciául - mondta barátságosan Mazarin, és ujjai közt állandóan a követ Szentlélek-rendjét, Térdszalag-rendjét és Aranygyapjas rendjelét nézegette.

- Nem vagyok angol, francia vagyok, bíboros úr - felelte Athos.

- Különös dolog, hogy az angol király francia embert szemelt ki követnek, és ezt jó jelnek tekintem... Kérem, mondja meg nevét, uram.

- De La Fère gróf - felelte Athos, és nem hajolt meg olyan mélyen, mint az udvari illem és a mindenható miniszter büszkesége megkívánta volna.

Mazarin vállat vont, mint aki ezt mondja: “Nem ismerem ezt a nevet.”

Athosnak egy arcizma sem rándult.

- És azért jött, hogy tudtomra adja... - folytatta Mazarin.

- Őfelsége, Anglia királya megbízásából jöttem, hogy tudtára adjam Franciaország királyának...

Mazarin ráncba vonta a homlokát.

- ... tudtára adjam Franciaország királyának, hogy őfelsége II. Károly szerencsésen elfoglalta őseinek trónját.

A ravasz miniszter figyelmét nem kerülte el ez az árnyalat. Mazarin sokkal jobban ismerte az embereket, semhogy Athos hideg, úgyszólván gőgös udvariassága mögött észre ne vett volna ellenséges érzelmet, amely nem az udvarnak nevezett melegház légkörét árasztotta.

- Gróf úr kétségkívül teljhatalmú megbízott? - kérdezte Mazarin kurtán, kötekedő hangon.

- Az vagyok, nagyméltóságú uram.

A nagyméltóságú szó nehezen jött Athos ajakára, minthogyha összeszorult volna a torka tőle.

- Akkor kérem a megbízólevelét.

Athos egy hímzett bársonyból készült táskából, amelyet mellénye alatt hordott, írást vett elő. A bíbornok kinyújtotta a kezét.

- Bocsásson meg, bíboros úr - mondotta Athos -, a levél a királynak szól.

- De uram, ha francia, tudnia kell, hogy mit jelent a főminiszter a francia király udvarában.

- Valóban volt olyan idő, amikor sokat törődtem vele, hogy milyen fontos személy a főminiszter, de néhány évvel ezelőtt elhatároztam, hogy csak a királlyal tárgyalok.

- Akkor pedig sem a király, sem a miniszter nem fogja fogadni - mondotta Mazarin, és bosszúsan felállt.

Athos ismét zsebébe tette a levelet, komoly arccal meghajolt, és az ajtó felé indult. Hidegvérűsége teljesen kihozta a sodrából Mazarint.

- Milyen különös diplomáciai eljárás! - kiáltotta. - Vagy talán abban a korszakban élünk, amikor Cromwell felfegyverzett jobbágyokat küldött követül. Csak a hegyes sisak hiányzik a fejéről és a Biblia az övéből.

- Eminenciáddal ellentétben - felelte szárazon Athos -, nekem sohasem volt alkalmam Cromwell-lel tárgyalni, és követeit csak karddal a kezükben láttam, tehát nem tudom, hogyan tárgyaltak főminiszterekkel. Ami azonban II. Károlyt, Angolország királyát illeti, tudom, hogyha őfelségének, XIV. Lajosnak ír, akkor a levél nem őeminenciája Mazarin bíborosnak szól; ebben a megkülönböztetésben nem látok diplomáciai fogást.

- Ahá! - kiáltotta Mazarin, és lesoványodott fejére csapott. - Emlékszem már.

Athos csodálkozva nézett rá.

- Igen, úgy van - mondotta a bíbornok, és szüntelenül a grófot nézte -, igen, úgy van... megösmerem, gróf úr, diavolo,68 nem csodálkozom többé.

- Valóban csodálom, hogy eminenciád, akinek olyan kitűnő emlékezőtehetsége van, nem ismert meg - felelte mosolyogva Athos.

- Változatlanul csökönyös és békétlen, hogy is hívták csak? Várjon... folyónév... Potamosz... nem... egy sziget neve... Naxosz... nem, per Jovem!69 Egy hegy neve... megvan... Athos! El vagyok ragadtatva, hogy viszontláthatom, és nem vagyok Rueilben, ahol átkozott társaival együtt váltságdíjat fizettetett velem... a Fronde, mindig csak a Fronde, az a nyomorult Fronde! Milyen haragtartó ember! Mondja, uram, miért tartja hosszabb ideig a haragot, mint én? Ha van valaki, aki méltán panaszkodhatik, akkor az nem maga, aki nemcsak úgy került ki ebből a dologból, hogy egy haja szála sem görbült meg, hanem ráadásul a Szentlélek-rendet is megkapta.

- Bíboros úr - felelte Athos -, engedje meg, hogy eltekintsek az ilyen jellegű elmélkedésektől. Nekem küldetést kell teljesítenem... meg fogja-e nekem könnyíteni, hogy küldetésemet elvégezhessem?

- Csodálom - folytatta Mazarin, aki örült, hogy emlékezete nem hagyta cserben, és minden szava szúrós tövis volt -, csodálom, Athos úr... hogy egy frondőr, mint maga, vállalta a követséget, ahogy a régi jó időkben mondták.

És Mazarin felkacagott, ámbár fájdalmas köhögési roham szakította félbe szavait és tette csaknem zokogóvá beszédjét.

- Csak a francia királyhoz való küldetésre vállalkoztam, bíboros úr - felelte a gróf, de nem olyan éles hangon, mert meg volt győződve róla, hogy eléggé fölülkerekedett, s így mérsékelheti magát.

- Egyébként, frondőr uram - mondta vidáman Mazarin -, a király azt az ügyet, amellyel maga megbízta magát...

- Amellyel megbíztak engem, monsignore; én nem futkosok megbízatások után.

- Ám legyen! De a tárgyalások menetét részben okvetlenül én fogom irányítani... ne pazaroljuk tehát a drága időt... mondja meg feltételeit.

- Volt szerencsém bíboros úrnak megmondani, hogy őfelsége, II. Károly király levélben írta meg kívánságát.

- Nahát! Nevetségessé teszi magát a nyakasságával, Athos úr... látszik, hogy ott a puritánokkal érintkezett... A titkát jobban ismerem, mint maga, és talán nem is helyesen cselekedett, hogy nem volt tekintettel egy nagyon öreg és nagyon beteg emberre, aki sokat dolgozott életében, és éppolyan bátran helytállt eszméiért, mint maga... Nem akar szólni? Jó! Nem akarja elmondani a levél tartalmát? Nagyon jó. Jöjjön velem a szobába, beszéljen a királlyal, a király előtt... Még csak egy szót: kitől kapta az Aranygyapjas rendjelet? Emlékszem rá, azt mondották, hogy a Térdszalagrend tulajdonosa, de az Aranygyapjas rendjelre vonatkozólag nem tudtam semmit.

- Rövid idővel ezelőtt, bíboros úr, Spanyolország királya, őfelsége XIV. Lajos házassága alkalmából, az Aranygyapjas rendjel adományozásáról szóló okiratot küldött II. Károly királynak, kitöltetlenül hagyva a név helyét; II. Károly rám ruházta a rendjelet, és az üres helyre az én nevemet írta.

Mazarin felkelt, és Bernouin karjára támaszkodva éppen elindult hálószobájába, midőn ezt jelentették: “A Hercegúr!” Condé herceg, a királyi vérből való herceg, a rocroi-i, lensi és nördlingeni győző csakugyan belépett Mazarinhoz, és udvaroncai követték. Már üdvözölte a királyt, midőn Mazarin feléje fordult.

Athos most körülnézett és megpillantotta Raoult, amint Guiche gróf a kezét szorongatta, s mosollyal felelt a fiú tiszteletteljes üdvözlésére.

Arra is ráért, hogy megfigyelje, mennyire sugárzott a bíboros arca, mikor lerakott elé egy nagy halom kártyán nyert aranyat, amit szerencsés kézzel azóta nyert, mióta Mazarin rábízta a lapját.

Mazarin el is felejtette nyomban a követet, követséget, herceget, és csak az aranyakkal törődött.

- Hogyan - kiáltotta az aggastyán -, ez mind nyereség?

- Igen, monsignore, mintegy ötvenezer tallér - felelte Guiche gróf. - Adjam át eminenciádnak, vagy folytassam a játékot?

- Adja át, adja vissza! Bolond fiú! Ha tovább játszana, mindent elvesztene, amit nyert.

- Bíboros úr - szólt a herceg, és meghajolt.

- Jó estét, herceg - mondta a miniszter könnyedén -, nagyon szeretetreméltó, hogy meg­látogatja beteg barátját.

“Barátját! - mormogta La Fère gróf elképedve a torz szókapcsolaton. - Barátját! Amikor Mazarin és Condé áll szemben egymással!”

Mazarin kitalálta a frondőr gondolatait, mert diadalmas mosollyal nézett rá, azután a királyhoz fordult, és így szólt:

- Felség, van szerencsém bemutatni felségednek La Fère grófot, az angol király őfelsége követét... Uraim, államügy - tette hozzá, és a távozásra való felszólítás jeléül kezével intett mindazoknak, akik a szobában egybegyűltek, és akik most, Condé herceggel az élen, el is hagyták a szobát mindannyian, Mazarin egyetlen kézmozdulatára.

Raoul követte Condé herceget, előbb még La Fère grófra vetve egy búcsúpillantást.

Anjou Fülöp és a királynék tanakodni látszottak, hogy elmenjenek-e.

- Családi ügy - mondta gyorsan Mazarin, mire nem keltek fel helyükről. - Ez az úr levelet hoz a királynak, amiben II. Károly, akit véglegesen restauráltak, frigyet ajánl Monsieur, a király öccse, és az ő húga, IV. Henrik unokája, Henriette hercegnő között. Szíveskedjék átadni a királynak levelét, gróf úr.

Athosnak a szava is elállt egy pillanatig ámultában. Hogyan tudhatta a miniszter annak a levélnek a tartalmát, amelyet ő egy pillanatra sem adott ki a kezéből? De mindig tudott uralkodni magán, és átnyújtotta a levelet az ifjú XIV. Lajosnak, aki elvörösödött, amikor átvette. A bíbornok szobájában ünnepélyes csend uralkodott. Csak az aranyak csörgése hang­zott, amelyeket Mazarin, míg a király olvasott, kiaszott kezével egy dobozba rakosgatott.